Általában e-könyveket olvasok, ami mondjuk egy írói dedikálás során nem túl szerencsés. Idén júniusban az Agave kávézóban tartottak egy Hackett dedikálást, ahova muszáj volt valami aláírásra alkalmas könyvvel megjelennem, úgyhogy a praktikum kedvéért egy olyan könyvét vettem meg az írónak, amit még nem olvastam. Így esett a választásom az Isten gépei tizedik évfordulós kiadására, mely a regényen kívül több novellát is tartalmaz MI témában. A könyv jelenleg 88%-on áll a Molyon. Nem voltak nagy elvárásaim a könyvvel szemben, annak ellenére sem, hogy az Eldobható testek és a Xeno után már megszoktam Botondtól a kiváló színvonalat. Olvasás előtt megkérdeztem egy ismerősömet a könyvről, aki azt mondta, hogy ez a könyv volt számára Hacketthez a kapudrog. Hát... egyet tudok érteni.

A könyv elején egy kedves írói előszó olvasható, ahol Hackett leírja, hogy a regényben milyen típusú változtatásokat eszközölt és néhány gondolattal jellemzi egyesével a regény után található novellákat. A regény úgy indul, hogy 2028-ban a Föld egyik pillanatról a másikra kikerült a Naprendszerből egy vörös törpe mellé. Ezt az eseményt Ugrásnak nevezik. Az Ugrás számos problémát okoz a bolygón, és az emberek szeretnék megérteni, hogyan és miért történt ez meg, amire semmilyen ésszerű fizikai magyarázatot nem tudtak eddig adni. A történet főszereplője Kerti Szófia, egy budapesti g.m.h. (génmódosított humán), aki ennek köszönhetően intelligensebb az átlagnál és emiatt sikeres karriert fut be a szingularitással foglalkozva. Azonban nemcsak ők próbálják kideríteni a Föld sorsát, hanem valamilyen titokzatos felfedezők is, akik valaha emberek voltak. Innen bontakozik ki végül egy konfliktus, ahol a tét a Föld, illetve az emberiség jövője.

A történetet két nézőpontból ismerhetjük meg, Szófia, illetve egy, a fent említett, valaha emberek közé tartozó felfedező szemszögéből. A tördelést pont megfelelőnek éreztem a nyári, eseménydúsabb napok mellett, amikor olvastam. Hackett számos csavarral tűzdelte meg a könyvet, melyeket tökéletes időzítéssel adagolta számomra. Néha ezek kicsit kiszámíthatóak voltak, máskor pedig igazán kikerekedett a szemem a meglepetéstől. A cselekmény mindvégig izgalmas maradt, ott tudott tartani engem a könyv előtt már az elejétől kezdve. Az első kiadását sajnos még nem olvastam, de az előszó alapján eszközölt Botond egy kis ráncfelvarrást, hogy pörgősebb legyen a könyv. A végeredményt tekintve szerintem ez jól sikerült. Viszont számos helyesírási hibát tartalmaz a kiadás, melyekben érződik, hogy 1-1 mondat valaha másképp fejeződött be, mint miután átírták, így néhányszor vakartam a fejemet olvasás közben, hogy mi is az értelme az adott mondatnak.

Nagyon tetszett a könyv két fő témája, és az, ahogy Hackett ezeket feldolgozta. A transz- és poszthumanizmus egy nagyon érdekes terület, mely manapság szerintem nagyon sokunk fantáziáját megmozgatja. Mivel az Eldobható testeket már korábban olvastam, ezért túl sok mindent ez a könyv nem adott hozzá nekem a témához a már korábban felvetett kérdéseknél: meddig marad ember az ember, miképp választható el test és elme? Mit eredményezhet ez az elválasztás? Az Eldobható testeknek ez volt a központi témája, ezért természetes, hogy ott jóval mélyebben bele is ment Hackett. Ennél a könyvnél kissé megoszlott a tematika, ezért ez nem róható fel neki, mint negatív pont.

A másik központi téma a mesterséges intelligencia és a szingularitás volt. A technológiai szingularitás a mesterséges intelligenciák létrejöttének következtében rohamosan felgyorsuló technológiai fejlődés. Mivel a fejlődés irányítását már maguk a gépek vezérlik (gép alkot gépet), ezért a változás ember számára már fel nem foghatóvá válik. Ezeket a mesterséges intelligenciákat omegáknak nevezték  könyvben. Tetszett ez az elnevezés, azt jelentette számomra, hogy ők jelentik az ember technológiai fejlődése szempontjából a végállomást, mivel ők hozzák el a szingularitást. Ők a címadó Isten gépei, Isten pedig mi magunk vagyunk, akik őket alkottuk. Érdekes módon itt az alkotó műve intelligenciában jóval az alkotó felett áll. Kérdés, hogy művünk létrejötte után mi is hátradőlhetünk-e azon a bizonyos hetedik napon, vagy ez jelenti fajunk számára a véget. Hackett ezen forgatókönyvek egyikét boncolgatja regényében.

A technológiai és tudományos része szerintem átgondolt volt, érthető és nagyon érdekes. A mesterséges intelligenciával rendelkező gépek valóban gépszerűek voltak, logikusak, ugyanakkor számos meglepetést okoztak olvasás során. A karakterek nem voltak különösebben érdekesek, de nem is tűntek számomra sablonosnak.

Összességében szerintem ez egy nagyon jól sikerült sci-fi. Rövid, pörgős, érdekes és elgondolkodtató élményt nyújt. Nem igazán tudok nagyobb negatívumot felhozni ellene. Témaválasztása nagyon közel áll hozzám és tökéletes arányban kombinálja az MI-t a poszthumanizmussal. A novellákkal a végén pedig megszínesíti, kibővíti az élményt az olvasó számára. A novellák minősége vegyes, viszont mindegyik abszolút élvezhető. Személyes kedvencem közülük Az utolsó író volt. A könyv legvégén lévő esszé pedig tudományos oldalról ismerteti az embert a könyvben olvasott fogalmakról. Akit bármennyire is érdekel a regény két fő témája, melyet fentebb említettem, bátran tudom ajánlani a könyvet. Mindezeket figyelembe véve ezt a tizedik évfordulós kiadást 5 csillagra értékeltem a Molyon.