Brandon Hackett: Xeno
Az Eldobható testek és az Időutazás-duológia után következett számomra az a könyv, amelyet a legtöbben ajánlottak nekem Hackettől, ez pedig a Xeno. Őszintén szólva azért váratott magára ennyit, mert a témája nem annyira vonzott eleinte. Emberek együtt élnek más idegenekkel, és ezt az egészet valami titokzatos felsőbbrendűnek tekintett faj szervezi és vezeti? Hát én is ember vagyok, így tévedhetek, ezért bánom is, hogy nem sokkal hamarabb ismerkedtem meg ezzel a remek könyvvel, ami jelenleg 92%-on áll a Molyon és egyik új kedvencem lett.
A történet 2117-ben játszódik, mikor is a Föld lakossága tizenötmilliárd fő, melyből hatmilliárd ember és kilencmilliárd idegenfajú, vagyis xeno. Az idegeneknek három ismert faja van; a művészlélek firkák, a titkolózó hidrák és a veszélyes ostorosok. Az egész benépesítési folyamatot egy negyedik idegen civilizáció, az úgynevezett migrátorok felügyelik, akiknek a tevékenységét sokan nem kedvelik, hiszen akaratukon kívül kényszerítenek rá embereket (illetve firkákat vagy hidrákat) arra, hogy letelepedjenek az egyik idegen világon. Ennek persze pozitív vonzata is van, például a firkák saját túlnépesedett bolygójukat tudják tehermentesíteni, a hirdák le tudják hűteni a túlmelegedő óceánjukat, az emberek pedig megoldást kaptak az éhezési problémákra. A vegyített kultúrák azonban rengeteg feszültséget generálnak, amit főként az emberek nehezen viselnek. A regény főszereplője Dr. Olga Ballard, a híres xenológus, aki egy összeesküvésbe csöppen bele, ami meghatározhatja a fajok kapcsolatának, ezáltal az egész világ jövőjét.
Igazából a könyv megfelelő arányban tartalmaz mindent, amit a zsánerben kedvelek: űrutazás, idegen civilizációk, ismeretlen technológiák, érdekes karakterek és mindezt egy lebilincselő történetbe gyúrja össze Hackett. A könyv során jobban megismerjük a két idegen fajt, ami együtt él az emberekkel. A firkák, amolyan bagolyszerű, szőrös lények fő közlési módja a művészet, e köré épülnek az alap evidenciáik. A hidrák, akik leginkább talán a delfinekhez hasonlítanak, fő elemük a titkolózás, titokzatosság. Nagyon tetszett, hogy az író konzisztensen végig igyekezett fenntartani ezeket a logikai különbségét a fajok között, így azok más-más motivációval és gondolkodásmóddal rendelkeztek, ami több színt vitt a történetbe, ami amúgy nagyon izgalmas volt. További pozitívum a könyv témája, melyet szerintem nagyon szépen feldolgoz és izgalmas köntösbe bujtat.
Botond nagyon jól ábrázolta az egyik lényegét a könyvnek: a gyűlöletnél nincs jobb összetartó erő az emberek számára. Egy faj, mely történelme során mindvégig háborúskodott a saját egyedeivel, most vajon minek a hatására alkot egy összetartó közösséget? Új ellenségek. Tetszett ez a kettősség a migrátorokkal: egyrészt logikusnak tekinthető, hogy miért is kényszerítik a fajok közötti vándorlást, másrészt viszont az egyes egyedek számára ez nem vigasz arra, hogy az ő életük onnantól kezdve a feje tetejére áll. Nagyon tetszett a téma aktualitása, szerintem a zsáner keretein belül maximálisan ki lett dolgozva úgy, hogy mindenki le tudja vonni magának a következtetést és a tanulságot. Nagyon bírtam Olga karakterét, elsősorban azért, ahogyan képviselte az "egységben az erő" és a diverzitás eszményét, és ahogy a könyv végéig kiállt ezek mellett. Az viszont szinte mindvégig sejthető volt, hogy az apja nem halt meg az ostorosok által, hanem vissza fog térni velük. A könyv pörgős volt számomra, és onnantól kezdve, hogy a migrátor angyalok furábbnál furább dolgokat kezdtek el művelni, nem tudtam letenni és muszáj volt a végére járnom, hogy mi a fene folyik itt. Csavarokkal sem szerénykedik a könyv, főleg a legvégén, amikor Olga testvére igyekszik eltüntetni minden bizonyítékot, ami a történtekre utalna. Összességében (sajnos) az emberiség azt hozta, amit elvártam tőle, de azért meg-megcsillant a remény egy értelmesebb, civilizáltabb jövő képére, ahogy az egy jó történetben lenni szokott.Spoiler
A történet nagyon izgalmas és szórakoztató volt, a kevésbé akciódúsabb részeket is nagyon élveztem a sok-sok érdekesség miatt, mellyel megspékelte a könyvet Hackett. Egy ilyen példa az idegen fajok és azoknak bemutatása. Ami nagyon jó volt, hogy valóban idegenek voltak számomra, furának tűntek és hajtott a kíváncsiság a megismerésükre. Ez a része kifejezetten jól sikerült, egyedi volt az összes xeno, tudtam is velük azonosulni, meg nem is. Az emberi karakterek valóságosak, a motivációik érthetőek voltak, könnyű volt velük azonosulni. A téma nagyon aktuális, a mondanivaló pedig örök érvényű. Mindent összevetve ez egy zseniális hard sci-fi regény, így mondanom se kell, hogy 5-re értékeltem a Molyon.
Nemrég volt egy Hackett dedikálás az Agave kávézóban, ahol beszélgethettem kicsit az íróval, aki nekem szegezte a kérdést, hogy
Eldobható testek vagy Xeno?
Akkor erre még sajnos nem tudtam válaszolni, mert épp a Xeno felénél tartottam, most viszont a következőt válaszolnám a kérdésre: Az Eldobható testek szerintem irodalmilag jobban összeforrt, komolyabb regény, a Xeno pedig szórakoztatóbb és izgalmasabb, úgyhogy ha választanom kellene, sokkal inkább az utóbbira szavaznék, hozzátéve, hogy mindkettőt nagyon szeretem.
