Az Eldobható testek előtt Hackettől csupán az Időutazás-duológiát olvastam. Az utóbbi nekem tetszett, megragadott benne az író fantáziája és világépítése. A második rész már az elejétől fogva pörgött, az izgalmas történet egy nagyon jó befejezésben csúcsosodott ki. Sok helyen olvastam, hogy az Időutazás könyvek Hackett "gyengébb" művei közé tartoznak (még így is 86 és 88%-on állnak a Molyon), ezért viszonylag magas elvárásokkal estem neki legújabb könyvének, az Eldobható testeknek, mely 2020-ban jelent meg, jelenleg 89%-on áll a Molyon. A következő bejegyzés cselekményleírást tartalmaz.

A könyv 2338-ban játszódik, amikorra is az ember kénytelen volt elhagyni a Földet egy hatalmas napkitörés következtében és benépesítette a Naprendszer többi részét. Az Exodusnak nevezett eseményt a világ leggazdagabb embere, Melvin Kadek vezette és az emberiség nagy része hősként tekint rá. A könyv főhőse, Vireni Orlando ügyésznő, azonban arra készül, hogy letartóztassa Melvint, ugyanis azzal vádolják, hogy az Exodust ő maga idézte elő szándékosan, ezzel több milliárd, a Földön rekedt ember halálát okozta. Az áldozatoknak egy része azonban a napkitörés előtt sikeresen digitalizálta a tudatát és mostanra kifejlesztették a testnyomtatás technológiáját és megjelentek az újhumánok, akik képviselőjük, Marion Cheng (Melvin felesége) vezetésével elkezdik terjeszteni ezt az új technológiát. Digitalizált tudattal bárki bármilyen testet tud magának nyomtatni, bárhova, szinte azonnal utazhat, amennyiben van ott testnyomtató. Látszólag korlátlan az új technológia, amely egyre több követővel rendelkezik (eleinte főleg szegényebb emberek) és ez a fajta korlátok nélküli terjedés egyre komolyabb bajt okoz a Naprendszerben, melyet többek között Vireni próbál törvények közé szorítani. Innen indul lényegében a konfliktus, melyben Orlando ügyésznő és Marion helyezkedik szemben egymással, teljesen eltérő nézőpontokkal.

A könyv igazán lebilincselő volt, végig pörgős maradt, sosem lassított, ennek köszönhetően rövid idő alatt kiolvastam. Bár ismertem már néhány tudat-digitalizáló történetet más könyvekből vagy filmekből/sorozatokból, tetszett ebben a tudat sérülékenysége és védtelensége mindenféle külső beavatkozásokkal, szerkesztésekkel szemben. A testnyomtatás technológiájának megjelenítése nagyon egyedi volt szerintem, különösen az, ahogy azt részletezte, hogy 1-1 nyomtatást a digitalizált tudatok miként élnek meg. Azonban egy idő után a nyomtatók rohamos terjedése és a nyomtatások számának kvázi korlátlansága már egy kicsit túlzó volt számomra. A legfőbb problémám a könyvvel viszont a főszereplők megjelenítése és tulajdonságaik volt. Marion nekem a sztori haladtával túlontúl kegyetlenné vált és nem igazán éreztem, hogy ez alaposan alá lenne támasztva. Vireni pedig annyira görcsösen ragaszkodott az egyetemes igazsághoz és igazságszolgáltatáshoz, hogy az már-már idegesítő volt számomra. Nem hiszem, hogy az, amiben hisz - hogy létezik egy univerzumot összekötő, mindenki számára egységesen igazságos rendszer - megvalósítható és életképes lenne. Emiatt kisebb ellenszenv alakult ki a főhősnővel szemben olvasás során, ami azért a végére szerencsére jócskán enyhült, mert hiába nem értek egyet azzal, amit ő képvisel, mégiscsak kitartott mindvégig amellett, amiben hitt.

Ezt a néhány apró negatívumot nagymértékben ellensúlyozták a könyv pozitívumai. Hackett nem csupán egy izgalmas történetet vetett papírra, hanem többször is kényszerített arra, hogy egy kicsit megálljak és gondolkodjak az olvasottakon. Számomra a következő kérdéseket fogalmazta meg bennem a könyv. Mit eredményezhet az, ha a testet elválasztjuk a tudattól? Test és tudat szorosan kapcsolódik egymáshoz, egyik a másikat meghatározza és befolyásolja. El tudom képzelni, hogy eleinte izgalmas lehet testeket váltani, azonban hosszú távon más testben élni nagyon nehezen feldolgozható olyasvalaki számára, aki már évtizedeket élt egy bizonyos testben. Mihez vezet az, ha bárki, bármikor, bármilyen testben megjelenhet? Ezt Hackett elég jól lefesti a könyvben, még jobban felgyorsul a világ, néha elég kaotikus állapotokat előidézve. Meddig terjedhet az igazságszolgáltatás? Igazából ez nehéz kérdés, már a Földön eléggé különböző alapevidenciákkal rendelkező társadalmak alakultak ki, ez egy szétszóródott Naprendszerben még jobban érvényesülhet, igaz a technológiai összeköttetésnek köszönhetően ez akár áthidalható is lehet. Miben lehet egy ilyen digitálisan fejnehéz világban egyáltalán hinni és megbízni? Egy olyan korban, ahol már az emberek tudata is digitális lehet, és a Közösség ezekbe titokban beleturkálhat, olyan "igazságokat" gyárthatnak, amilyeneket csak szeretnének. Szerintem első hallásra mindenkinek tetszik a testnyomtatás ötlete, Hackett szerencsére nem restellte nekünk lefesteni ennek az árny oldalát sem. Létezhet-e társadalom csak a színtiszta igazságon alapulva? Nem hiszem, de Vireni ehhez annyira közel szeretne kerülni, amennyire csak lehet, ami azért becsülendő benne. Az igazsághoz való görcsös ragaszkodása nemcsak másokkal, hanem önmagával szemben is ellentéteket szül, melyet kisebb-nagyobb sikerrel igyekezett megoldani. A főszereplők mellett érdemes megemlíteni a mellékszereplőket is, akik igazán színesre és izgalmasra sikeredtek. Szívesen olvasnék például egy űrfarkas spin-offot egyszer a jövőben, ahol az ő múltbéli kalandjaival lehet megismerkedni. Nagyon vagány karakter volt az övé.

Mint azt korábban írtam, elég nagy elvárásokkal estem neki a könyvnek, és mivel nem mindig tudtam azonosulni a főszereplők motivációival, ezért kezdetben 4-re értékeltem a Molyon. Azonban elolvasás után ahogy egyre többet gondolkoztam a könyvön, annál jobban kezdtem bánni ezt a kezdeti szigort. Mert hát mi a jó könyv, ha nem az, ami napokkal később is visszatér, hogy alvás helyett az olvasottakon gondolkozzam (pozitív értelemben)? A történet izgalmas, témája sokrétű és elgondolkodtató, a karakterek pedig érdekesek. Emiatt végül abszolút megérdemelten 5-re értékeltem a könyvet és külön ki szeretném emelni a borítóját, ami az utóbbi évek egyik legjobban sikerült borító szerintem az Agave-nél.