Adrian Tchaikovsky: Pókfény
A sok sci-fi után egy kis változatosságra vágytam, jól esett volna egy régimódi, izgalmas high-fantasy történet. Sokat keresgéltem, hogy milyen újabb sorozatba vágjak bele, amíg szembe nem jött velem két Csajkovszkij témájú kihívás a Molyon, amiknek a teljesítéséhez a Pókfényt kellett vagy lehetett elolvasni. Fülszöveg és ismerősök alapján nem tűnt rossznak, úgyhogy meg is szereztem és neki is álltam. Ez a harmadik könyvem az írótól, és az első fantasym tőle, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, mire képes ebben a műfajban. A könyv jelenleg 86%-on áll a Molyon.
A történet középpontjában egy kis csapat áll, akik a Fényt képviselik és a Sötétség legyőzése érdekében egy próféciát igyekeznek beteljesíteni. Ehhez egy nem mindennapi lény segítségére van szükségük, egy óriáspókéra, mert csak neki van meg a szükséges tudás ahhoz, hogy észrevétlenül a Sötét Nagyúrhoz, Darvezianhoz jussanak. Azonban pók lévén nem tudnak vele kommunikálni, így a csapat nagy hatalmú mágusa emberré változtatja a pókot, Nth-et. Vagyis egy emberszerű valamivé, ami inkább egy szörnyre emlékeztet. Vele kiegészülve indul útnak a csapat, hogy legyőzzék Darveziant. Ezt követhetjük nyomon, miközben betekintést nyerünk a társaság belső viszonyaiba és annak alakulásába.
A regény klasszikus fantasy elemekből épül fel: jó és rossz harca, prófécia, mágia, gonosz teremtmények, kardozás, íjászkodás, küldetés. Ilyesmit már szerintem mindenki viszonylag sokat olvasott, Csajkovszkij azonban megcsavarja ezt az egészet és olyan mélységet ad neki, amit eddig ilyen típusú könyvtől ritkán tapasztaltam. A könyv egy igazi báránybőrbe bújt farkas: könnyed, élvezetes fantasy mese, melyben egy masszív lélektani regény lapul.
A Pókfény fő erőssége a karakterek, fejlődésük és az egymás között alakuló viszonyaik. Leghangsúlyosabb az, ahogy újdonsült társukhoz, Nth-hez viszonyulnak. A szereplők sokfélék, különböző sablonból merítenek és nagyon érdekes megfigyelni, hogyan változik a kapcsolatuk a "pókemberrel", valamint önmagukkal. Mesteri görbe tükör ez bárki számára. A regény számos pontján megállásra készteti az olvasót, hogy eltöprengjen maga is azon, hogy ő miképp vélekedne vagy cselekedne az adott szituációban.
A történet maga viszonylag egyszerű, de pörgős és izgalmas. Sokkal többet időzünk el a karaktereken, mint a küldetésen, azonban ez csöppet sem teszi unalmassá az olvasást. A téma komolysága és mélysége ellenére bőven jutott hely a fekete humornak is, mely rengetegszer megnevettetett, oldotta a feszültséget.
Nem meglepetés szerintem, hogy kedvenc szereplőm Lief, a tolvaj, aki csupán kényszerűségből tagja a csapatnak. Ironikus (valójában magától értetődő), hogy pont ő jön ki a legjobban az elejétől fogva Nth-tel, nem pedig a többiek, akiknek megvolt a szent küldetéstudata. Nagyon váratlan és érdekes fordulat volt számomra Cyrene kapcsolata a pókkal, amely tovább bonyolította a csapat kémiáját. Úgy érzem, ahhoz képest, hogy Dion volt a csapat vezetője, viszonylag keveset olvastam róla. Kicsit többet is elidőztem volna azon, miképp alakul át a hitvilága a küldetés során, hogyan oldja fel magában a kialakult ellentéteket az egyházával vagy saját hitével szemben. A Penthosról alkotott képem nagy változáson ment át a regény elejétől a végéig. Eleinte egy béna, piromániás kuruzslónak gondoltam, hiába ő volt az, aki félig-meddig embert csinált egy pókból. A könyv végén azonban felfedte igazi tudását, ami vetekedett a Sötét Nagyúréval. A komikumot felváltotta a szimpátia és nagyon sajnáltam, amikor végül hősi halált halt. Harathes egy barom volt és igazából az is maradt. Ahogy azt fentebb írtam, humorban sem szerénykedik a könyv. Azon a részen sírva nevettem, amikor a csapat mellé szegődött még valaki, akinek volt valami eszköze, amivel a Sötétséget érzékelte. Ez Nth jelenléte miatt állandóan jelzett, de a többieknek esze ágában sem volt szólni a kezelőjének, hogy tudják a vész forrását és csak bámulták hülyén, ahogy szerencsétlen igyekezett megóvni őket a veszélytől. További poénforrások voltak még Lief szarkasztikus megjegyzései, Penthos öntömjénező viselkedése, valamint Darvezian ördögi tréfái. A komoly témát ezek a röpke pillanatok megfelelően ellensúlyozták, méghozzá kiváló időzítéssel.Spoiler
Összességében a regény mindkét síkja nagyon tetszett. A mesét a mély lélektani háttérrel egy könnyen befogadható, élvezetes olvasmánnyá gyúrta össze Csajkovszkij. Igazából bárkinek tudom ajánlani, aki egy kicsit is kedveli ezt a műfajt. Vagy annak is, aki nem. Könnyű benne olyan pontot találni, ami egy olvasót leköthet. Nagyon pozitívan csalódtam a könyvben, mert sokkal többet nyújtott nekem annál, amit a fülszöveg alapján elvártam tőle, ezért a maximális 5/5-re értékeltem a Molyon.
