Stanisław Lem: Solaris
Idén szerettem volna néhány klasszikust bepótolni (Stalker, A Viking visszatér), így esett a választásom a Solarisra is, melyet egy DiBook akció keretein belül szereztem meg. Nem voltak elvárásaim a regénnyel szemben, nem is igazán tudtam korábban, hogy miről szól pontosan. Viszonylag rövid, nagyjából 200 oldalas a könyv, mely jelenleg 87%-on áll a Molyon.
A regény a címadó Solaris nevű bolygón játszódik, ahova éppen megérkezik a főszereplő Kris Kelvin pszichológus, akinek a nézőpontjából követhetjük végig az eseményeket. A Solaris egy igen érdekes bolygó, ugyanis plazmaóceán borítja, mely intelligencia jeleit mutatja és mintha az egész egy hatalmas egybefüggő organizmus lenne. A szolaristák már számtalanszor próbálták vele felvenni a kapcsolatot, mindeddig sikertelenül. Az állomáson Kelvin különös dolgokat kezd el tapasztalni. Úgy tűnik, az óceán belelát az emberbe és a legmélyebb titkaikat, emlékezetüknek elfelejteni kívánt sarkait szabadítja rájuk.
Eléggé hullámzó élmény volt a könyv számomra, sokszor éreztem vontatottnak. Eleinte úgy gondoltam, hogy a Leviatán ébredése után egy kicsit nekem kell visszavenni a tempót, de igazából a végéig megmaradt ez az érzésem. Izgalmas volt belelátni az állomásba, ami eléggé nyomasztó és szürreális volt. Érdekes volt megismerni az ott dolgozó embereket és betekintést nyerni Kelvin lelki világába. Ezek a részek nagyon tetszettek, feszültséggel teltek voltak, érdekes kérdéseket feszegettek arról például, hogyan néz/nézhet szembe az ember olyan dolgokkal lelke mélyéről, melyeket el akarna inkább felejteni.
A Solarisról szóló részek és leírások már kevésbé tetszettek, nem igazán kötöttek le, mert terjengősek voltak számomra. Bár nagyon szép képekkel és hasonlatokkal élt az író számtalan helyen, egy idő után azt vettem észre magamon, hogy túl szeretnék már lenni ezeken a részeken, hogy újra az állomáson lehessek. A könyv alapvetően pesszimista, mely a témáját tekintve érthető, nagy hangsúlyt fektetett az emberi pszichológiára.
Egy olyan érdekes, párhuzamos tematika jelent meg a könyvben, melynek egyik oldalán az ember saját lelkének megismerése, a másik oldalon egy idegen intelligenciával való kapcsolatfelvétel szerepelt. Az volt számomra a tanulság, hogy igazából mindkettőtől olyan távol áll az ember, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem lehetetlen feladat egyik sem, de mindenképp nagyon nehéz, melyet az embernek először tudatosítania kell magában, hogy eredményeket tudjon elérni. Nagyon érdekelt, milyen lesz az együttélés a "vendégekkel" és hogyan fogja ez megviselni Kelvint. Nagyon érdekes volt, hogy Harey teljesen emberivé vált számára, és ugyanúgy viselkedett vele, mintha semmi sem történet volna. Még amikor öngyilkos is akart lenni a nő, Kelvin teljesen bepánikolt és igyekezett megmenteni, pedig tudta, hogy elpusztíthatatlan. Érdekes gondolatokban bővelkedik a könyv, nagyon tetszettek Snaut és Kelvin párbeszédei, a lényeges dolgok ugyanis szerintem ezekben hangzottak el. Ezek a titkok, "eltokozódások", amiknek a manifesztációi a "vendégek", elég izgalmas téma volt. Nagyon nehéz lehet ilyenekkel szembenézni és elfogadni. Kelvin ezt egész jól viselte, már-már elhanyagolva a realitást. A Snaut által fejtegetett gyarló isten gondolat is érdekfeszítő volt, amivel a Solarist illette. Mert hát valóban egy teremtő entitásról van szó és elég különös, hogy az ember bármiféle próbálkozása ellenére nem igazán tudják vele felvenni a kapcsolatot. Legalább is a kutatók így gondolják, szerintem a "vendégek" léte egy egyértelmű jele a kapcsolatnak, mellyel az ember elé tükröt tart az óceán.Spoiler
Összességében ez egy jó könyv, a vontatottság szerintem inkább az én hibám. Ha olyan időszakomban olvasom, amikor elmélkedősebb kedvemben vagyok, akkor biztosan jobbnak éltem volna meg az olvasást. Témáját tekintve elég komoly, tele van érdekes gondolatokkal, az emberi pszichológia rejtelmeit igyekszik egy kicsit megpiszkálni. Aki egy rövid, laza sci-fit szeretne olvasni, annak semmiképp sem ajánlom, nem arra való. Mindezeket egybevetve 4 Halálcsillagra értékelem a könyvet.
 |
|
|
|
 |
