Nagyon szeretem a cyberpunkot, filmekben, játékokban, illetve könyvekben is, bár az utóbbi kategóriában eddig nem sok műhöz volt szerencsém. A Neuromancer már jó ideje a listámon volt, pontosabban a Neurománc, ahogy a korábbi kiadást elnevezték, viszont az elektronikus kiadás híján még nem vágtam bele ebbe a cyberpunk alapműbe. Majd jött az Agave kiadó és csodaszép borítókkal, új fordítással, új címmel újra kiadta az egész Sprawl-trilógiát 2021 végén. Az első kötet jelenleg 90%-on áll a Molyon, mellyel szemben nem igazán voltak elvárásaim, annak ellenére sem, hogy rengeteg toplistán előkelő helyet foglal el. Valószínűleg egy kicsit a kora miatt voltam ilyen óvatos a túl korai ítélkezéssel.

A történet főszereplője Case, egy adattolvaj, aki azonban örökre száműzve lett a cybertérből, ugyanis egy meló során a saját megbízóitól lopott, akik cserébe megmérgezték az idegrendszerét. Drogfüggőként tengeti egysíkú hétköznapjait, amíg meg nem keresi egy bizonyos Armitage egy titokzatos megbízással, aminek a teljesítéséért a teljes gyógyulást ígéri. A munka során szembe kell szállnia egy igen fejlett MI-vel, azonban nincs egyedül, Armitage felfogad mellé egy utcai harcost és egy halott adattolvaj ROM-ját is, így kezdenek bele a melóba.

Nagy bajban vagyok a könyv értékelésével, ugyanis nagyon felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Szeretem, ha egy könyv szórakoztat, eléri azt, hogy ne akarjak közben mással foglalkozni, például a telefonomat nyomkodni. Szeretem, ha egy könyv hatással van rám, elgondolkodtat, érdekes kérdéseket feszeget, a mélyére ás fontos témáknak. A Neuromancer elolvasása után azonban az volt az érzésem, hogy a fenti élmények közül egyikben sem volt igazán részem. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy alpavetően rossz könyv lenne.

Az egyik legnagyobb gondom az volt, hogy nagyon nehezen tudtam követni az eseményeket, eleve nehezen vettem fel a fonalat. Sokszor gondban voltam azzal, ki kicsoda, mi micsoda, és nem könnyítette meg a dolgomat az sem, hogy néha egy valakire vagy valamire többféle módon hivatkoztak. Őszintén szólva nem tudom, hogy én nem figyeltem oda eléggé, vagy az író nem vette a fáradtságot a megfelelő magyarázatra, de legyen úgy, hogy mea culpa. A szereplőkkel sem alakult ki különösebb kapcsolódási pont, egyikről sem tudtam meg ehhez elegendőt. A főszereplő is mindvégig közömbös maradt számomra, teljesen hidegen hagyott a sorsa. Az volt az érzésem sokszor, mintha Case is csak kívülről szemlélné az eseményeket, érdektelen módon, miközben amúgy aktívan részt vett bennük.

A világ, amit Gibson bemutat, az viszont nagyon jó, színes, és tele van vérbeli cyberpunk elemekkel, melyeknek egy részét valójában itt ismerte meg először a világ. Nem lehet elmenni amellett, hogy egy ma nagyon népszerű zsáner alapjait fekteti le az író ebben a könyvben: mátrix, cybertér, és még sorolhatnám azokat a dolgokat, melyek manapság szinte bármely cyberpunk világnak az alapértelmezett fogalmai. Ezeket az elemeket nagyon szerettem és egyáltalán nem tűnt gagyinak semmi, pedig már egy majdnem 40 éves könyvről van szó. Elképzelhető, hogy az új fordításnak is volt szerepe ebben. Különösen tetszett, ahogy Case a valós és a cybertér között váltogatott, azokat a részeket nagyon jól oldotta meg az író.

Nem bánom az olvasást, de nem sokat adott számomra ez a könyv. A világát élveztem és vitathatatlan a zsánerben betöltött szerepe, de nem hagyott bennem mély nyomot sem a történet, sem pedig a szereplők. A folytatáshoz sem volt nagyon kedvem, aztán realizáltam, hogy az egy kvázi különálló történet, úgyhogy most folytatom tovább a Sprawl-trilógiát. Nagyon vártam már az új kiadást, de a Neuromancer számomra csak 3,5 Halálcsillagot ér.