A Hollóárnyék-trilógiát tavaly kezdtem el egy ismerősöm ajánlására. Az első rész, A vér éneke, nagyon jól indította a sorozatot, azonban elég sokáig tartott nekem elolvasni, ami nem a könyv hibája volt, csak szimplán akkoriban kevesebbet olvastam. Nagyon tetszett a főszereplő, Vaelin, karaktere, főként ahogyan tanácstalan gyerekből érett harcossá fejlődik. Az első részhez képest A várúrban a skót író már nem csak Vaelin, hanem mások szemszögéből párhuzamosan vezette a szálakat, ami nekem nagyon tetszett és izgatottan vártam, miként fognak összeérni a befejező kötetben, A tűzkirálynőben. Molyon elég vegyes értékeléseket olvastam róla, nagyon sokan lehúzták (jelenleg 76%), de szerencsére nem úgy ültem le a könyv elé, hogy csak legyek túl rajta, tényleg vártam a végkifejletet. A következő bejegyzés cselekményleírást tartalmaz.

A könyv rögtön ott kezdődik, ahol a második befejeződött. Alltor keserves ostroma sikeresen véget ért és Lyrna királynő legfőbb hadurával, Vaelinnel, elindul, hogy visszafoglalja az Egységes Királyság fővárosát. Mindehhez olyan népekkel, csoportokkal szövetkezik a királynő, akikkel eddig lehetetlennek vagy eretnekségnek tűnt a kooperáció. Eorhil, seordah vagy például a titokzatos Hetedik Rend, akiknek tagjai a Sötétségben rejlő hatalmuk miatt eddig a királyság ellenségének számítottak. A sikeres ostrom után Lyrna nem áll meg, miután felszabadította királyságát a rabszolgatartó voláriak kezéből. Azonnal vissza akar nekik vágni, hogy elejét vegye a népe elleni további támadásoknak. Vaelin pedig ezzel párhuzamosan északra, az örök jég birodalmába indul, hogy egy rettegett, halhatatlan ellenséget kutasson fel és győzzön le a világ védelme érdekében. Mindkettőjük vállalkozása úgy tűnik, hogy eleve kudarcra van ítélve. Lyrna ugyanis egy olyan birodalmat tervez leigázni, akik látszólag végeláthatatlan erőforrásokkal rendelkeznek, Vaelint pedig már nem segíti a vér éneke az ominózus alltori ostrom óta.

Már a második résznél megosztó volt, hogy Ryan váltogatta a nézőpontokat, mert ezzel kicsit megtörte a történet ívét. Nekem személy szerint nagyon tetszett, üdítő volt mindig más nézőpontjából követni az eseményeket. A befejező kötet esetében azonban ezt nem találtam túl szerencsésnek. Bár a történet itt is izgalmas számomra, ez a darabolás nagyon megtörte minden fejezet után a lendületet és egy-egy szálhoz 60-80 oldal után tudtam csak visszatérni, addigra pedig már egy részét el is felejtettem a történteknek. Ezzel párhuzamosan, ontotta az újabb és újabb mellékszereplőket a könyv, egy idő után már képtelenség volt tartani velük a fonalat. Sokszor szerencsére a szövegkörnyezet alapján sikerült rájönnöm, hogy éppen kicsoda például Bölcsesség, máskor fogalmam sem volt, hogy ki kivel beszélget, és őszintén szólva nem is nagyon zavart, ami gond, mert többségében nem sokat adtak hozzá a történethez. Szerintem egy befejező kötetben kerek lezárást vár elsősorban az ember, még inkább katarzist, viszont ilyen szerteágazó tördeléssel és tömérdek új szereplő bevonásával ez nem működik. Bár a vége fele szándékosan egyre rövidebbek voltak az egyes fejezetek, ahogy összeértek a szálak, összességében nem volt annyira élvezhető a könyv egészét tekintve.

Annak ellenére, hogy eléggé csetlett-botlott a befejezés, szerintem szép kerek lett a végére. Tapasztalható volt benne karakterfejlődés, főként, ha az egész trilógia ívét nézzük. Szinte minden főbb szereplővel történt valami tragédia, amely kivetült és mindig érződött a cselekedeteikben, ezt nagyon kedveltem. Személy szerint nekem Reva szála tetszett a legjobban, ami hatalmas ívet bejárt a második rész óta. A kis szerencsétlen, bántalmazott, vallási fanatikus lányból egy büszke föld méltó uralkodója kormányzónője lett. Az egyetlen fura rész a karakterek szempontjából nekem Dahrena halála volt és Vaelin erre adott reakciója, vagyis inkább annak a hiánya. Értem én, hogy szegény már sok mindent átélt, de azért nem egy darab tégla, akiről ez már csak úgy lepereg.

Mindezeket egybevetve örülök, hogy befejeztem a Hollóárnyék-trilógiát, egy izgalmas történettel lettem gazdagabb. A tűzkirálynő kétségkívül gyengébb, mint a korábbi két kötet, de nekem azért így is egy szórakoztató high-fantasy élmény volt, így a Molyon 4-re értékeltem.