László Zoltán: Mindig egyre több
Könyvhéten figyeltem fel erre a friss megjelenésre, a borítóba első látásra beleszerettem. Azt kell mondanom, ez a legszebb, amit az utóbbi években láttam. A fülszöveg még inkább felkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy rövid gondolkodás után meg is vettem gyorsan a Mindig egyre többet. László Zoltánról sajnos eddig nem igazán hallottam, úgyhogy előítéletektől mentesen nekiálltam az olvasásnak, rögtön az előző könyvem után.
A történet egy olyan (nem túl ismeretlen) jövőben játszódik, ahol az emberiség kénytelen volt elhagyni a haldokló Földet, hogy az Utu rendszert népesítse be. Mindez jól is indult, úgy tűnt, a szükség páratlan összefogásra képes. Még a halottak is segítik az emberek túlélését az eltárolt tudatok szellemi erejével. Egy egyezmény szerint mindezt addig használják ki majd az emberek, amíg meg nem vetik biztosan a lábukat az idegen világokon. Egy nap azonban rejtélyes körülmények között eltűnik a Clemenceau francia romboló hajóelméje (ami rengeteg összefűzött, eltárolt tudat összessége), aminek a nyomozásával az ENSZ egyik szakértőjét, Danelit bízzák meg. Az eset elég kínos és olyan következményei is lehetnek, amely felbolygatja az eddig pengeélen táncoló nemzetközi kapcsolatokat. Azonban nemcsak Daneli kutatja az eltűnt elmét, hanem mások is. Nagyon sok minden áll vagy bukik azon, kik kaparintják meg először az elmét, akár az emberiség jövője is múlhat ezen.
Az eseményeket három nézőpontból követjük végig. Van a már említett Daneli, az úgynevezett szakértő, aki a hajóelme után nyomoz, van továbbá Chloé, egy fiatal lány, aki bosszúra szomjazik, illetve Pavel, egy lengyel származású szegény bontómunkás, aki csupán szeretné családját eltartani. Mindhárman érdekesek voltak számomra, főleg, hogy teljesen különböző háttérrel és motivációval indultak el ezen a kalandon, ehhez képest pedig mi vált belőlük.
A történetvezetés jó tempójú szerintem, nem túl pörgős de nem is túl lassú. Megismerkedünk egy kicsit a világgal, a karakterekkel, éppen annyira, amennyire a megértéshez szükséges, aztán nekiállunk nyomozni az eltűnt romboló után. Nagyon tetszett ez a kezdeti nyomozós rész, rejtélyes volt és érdekes. Együtt vibráltam a könyvvel és tudni akartam, hogy hova lett az a hajó. Amikor a szereplők szálai elkezdtek összefonódni, az szintén nagyon jó volt, az utolsó száz oldalt pedig már nem bírtam letenni, annyira odaláncolt a könyv.
Az adiutor (halott elme) technológia elég érdekes volt. Nem igazán ment bele mélyebben az író ennek a pontos működésébe, de nem is ez volt a könyv célja. Munkahelyi ártalom, hogy az adiutort állandóan auditornak olvastam. A tájleírásokat nagyon élveztem és igazán megszínesítették az olvasást. Ha megfilmesítenék ezt a könyvet, akkor mind történet, mind látványvilág szempontjából biztosan emlékezetes lenne széles vásznon.
A karakterek többsége viszonylag szép ívet ír le a történet során, kiváltképp Pavel, aki egy látszólag szerencsétlen flótásból lett végül a csapat megmentője. Rátermettsége egyre inkább előjött, kezdve azzal, hogy ő tudott igazából egyedül hatással lenni a hajóelmére, a sorsa pedig rátette az i-re a pontot. A másik kedvenc szereplőm maga a hajóelme volt, aki emberi próbál lenni, ezzel egyfajta tükröt mutatva nekünk, hogy milyenek tudunk lenni, illetve milyenek lehetnénk. A kedvenc részem az, amikor kilépve a kereteiből valami egészen váratlant művel. Az ottani megjegyzése és ennek az egésznek az üzenete nagyon megmaradt nekem. Hiszen emberként nekünk ténylegesen megadatik az, hogy bármikor kilépjünk a korlátainkból és valami többet vigyünk véghez, mint amit kinézünk magunkból, vagy esetleg amihez hozzá vagyunk szokva. A másik fontos üzenet számomra maga a cím. Nagyon sokáig törtem a fejemet, hogy mit is jelenthet a cím, mihez kapcsolódik pontosan, majd a vége felé konkrétan szó szerint megmagyarázzák. Az ember a végsőkig kizsigerelte a Földet, majd új otthon után nézett, bolygó méretű összefogások alakultak és minden nagyon ígéretes volt. De valójában változott bármi is? Nem igazán, mert sosem tudjuk beérni azzal, ami van, mindig egyre többre van szükség. Kérdés, hogy képesek leszünk-e kilépni a kereteinkből egyszer és megmentjük-e ezzel magunkat. László Zoltán adott erre némi reményt.Spoiler
Nagyon tetszett nekem a könyv. Egy ütős űropera, amit egy rejtélyes nyomozás és érdekes karakterek fűszereznek meg. A szereplők sorsai, illetve fejlődésük is figyelemreméltó. Nem igazán tudok negatívat felhozni ellene, végig élveztem, a végjáték pedig számomra teljesen letehetetlen volt. Bátran ajánlom minden sci-fi rajongónak, egy újabb remekművel gazdagodott a műfaj magyar irodalma. Megérdemelten kapott tőlem maximális 5/5-ös értékelést a Molyon.
